Itt van az ősz

Hazaköltöztünk Angliából a kislányommal. Ott majdnem minden nap esik, itt csodálatos napos idő van kék éggel. A fák is elkezdtek színesedni, tényleg nagyon szép az ősz idén.

Eltelt a nyár, apu túl van 30 temozolomiddal támogatott sugárkezelésen és egy egy hetes tablettás kemoterápián. Ebből havonta egy egy hetes kúrát kellene kapnia, de sajnos nem bírja illetve nincs értelme már. 

A sugár alatt jól volt, persze sosem volt már olyan sem fizikailag, sem szellemileg, mint a betegség előtt, de tudott otthon “molyolni”, sétalni, kicsit kertészkedni, főzőgetni és magát ellátni. Hála Istennek nem következett be nála semmi nagy személyiség-változás, de türelmetlenebb lett, mint volt és tobbet kezdett aludni. De ez annak is betudható, hogy unatkozik szegény és ez frusztrálja. Az is gondot okozott, hogy csőlátása alakult ki a műtét után, így olvasni nem igazán tud. Az egyensúlya sem jó, így a látás megromlása a mozgását is nagyban befolyásolja.

Sajnos szeptember elején, az első kemo után nagyon legyöngült minden tekintetben. Már segítség kellett neki az öltözéshez, törölközéshez, a beszéde sokkal nehezebben érthetővé vált.

A beszéd romlását úgy kell elképzelni, hogy összekever szavakat, nem jól mond neveket, nem jutnak eszébe régről ismerős nevek (például a testvéremet úgy említette még a nyáron, hogy „a kisebbik lányunk”, ugyanakkor engem és a kislányomat most a tesóm nevén hív).

Hazaköltöztünk szeptember közepén, akkor egy hét múlva szegény olyan gyönge lett és elesett, hogy bevitte a mentő a kórházba. Előtte egy nappal voltak a kemós orvosnál, aki szerint ez amiatt volt, hogy nem ivott eleget. Sajnos nem jött be, mert elvégeztek nála egy sürgősségi MRI-t, ami a daganat kiújulását mutatta. Az operáló orvos és a neurológus ügyeletes orvos szerint hetei illetve hónapjai vannak, nem műthető es további kemónak sincs értelme. Szteroiddal jól lenyomták az ödémát, így most újra sokkal tisztábban beszél és gondolkozik, egy hete hazahoztuk otthoni ápolásra. Szegény nagyon unatkozik, egész nap semmit nem tud csinálni és már attól felélénkül, ha mi kimegyünk Natikával a szobába, mert végre történik valami. Közben egy el nem magyarázott ok miatt még aznap betettek neki egy katétert, mikor bevitték a kórházba, kapott egy fertőzést és emiatt néhány naponta erős fájdalmai vannak. Mióta otthon van, már kétszer vitte be mentő az ügyeletre, de ma ismét előjött a probléma és már nem jöttek ki, mert a háziorvosnak kellene segíteni (aki meg nem akar ezzel foglalkozni). Elvileg neki kellene katétert cserélni, de ő ezt nem vállalja, így betegszállítókkal kellene aput kórházba küldeni 2 hetente. Ennek anyu nem akarja őt kitenni, így magán úton szerzett egy nővérkét, aki majd kijön és megcsinálja. De úgy hozta őt haza a mentő, hogy azt sem mutatták meg, hogyan kell a katéteres zacskót lecsapolni meg semmit, javaslatot sem írt a kórház katéterre, anélkül pedig több ezer forint darabja (mert hogy azt is nekünk kell vinni a cserére).

Az a baj, hogy senki nem mondta el, miért volt szükség a katéterre és rossz, hogy szenvedést okoz neki, mikor van elég baja. Szegény apu, mikor minden baja van, még akkor is anyut sajnálja, hogy nem tud tőle aludni, mert jajgat.

Apunak ugyan megmondták, hogy agydaganata van, de nem mondta el neki senki feketén-fehéren, amit mi tudunk róla, hogy nem gyógyítható és mik az életkilátásai. Amikor ez kiderült, nem volt teljesen tudatában semminek, ami történt vele vagy amit mondtak neki. De többször is mondja szegény, hogy miért történt ez vele és mondja, hogy nem érzi jól magát. Ez a betegség elvileg nem jár fájdalommal, ugyanakkor mégis csak okoz kellemetlenségeket (jó nagyokat is). Sokszor morog szegény, elege van a fekvésből, ülésből, bezártságból, ugyanakkor a kórházban sokkal rosszabb volt neki mert rettentően unatkozott, még beszélgetni sem tudott mert mindenki öntudatlan volt körülötte. Többször sírt, hogy haza akar menni és ugyan én ezt nem láttam mert nem mehettem be gyerekkel, de az is szívszorító volt, hogy anyu mesélte. Ugyanakkor itthon sokszor viccelődik úgy, mint régen szokott, fogja anyu kezét, viszonozza az ölelést és ilyenkor annyira érzem, hogy ez nem fair, miért történik ez és ugyan most nagyon nehéz, de mit fogunk csinálni, ha már nem lesz? Hogy tudom anyut támogatni lelkileg, hiszen több, mint 40 éve társak, hogy lehet ezt túlélni? Nem akarok azon gondolkodni, hogy mi lesz majd. Most örülök, hogy Natika még ismerheti a nagypapáját, még akkor is, ha talán nem sokra fog később emlékezni.