2020. aprilis 1., 13:00

Nagyon nehezen irom eme sorokat. Apuci elaludt a fenti idopontban.


Sajnos a jarvanyugyi helyzet miatt nem lehetett latogatni. Ez talan meg nehezebb, mint maga az, hogy mar fizikailag sincs velunk.

Irok meg, ha mar tudok ujra irni.

Tavasz

Március első hete van, már régen nyílik a hóvirág, az ibolyák kékes-lila szirmait a múlt héten vettük észre először a zöldben, óvodába menet a közeli utcák tele vannak bimbózó nárcisszal, növekvő tulipánnal és jácinttal. Ez az az időszak, amikor naponta változnak a növények, a szemközti domb távoli, télire lecsupaszodott faágain először megjelenik egy leheletnyi zöld (a fakadó rügyek), majd ez a szinte láthatatlan zöld napról-napra erősödik, mígnem azt látjuk, hogy az egész domboltalt immár újra lombos fák borítják be.

Tavaszodik. Idén nem is volt igazán hideg telünk, attól a néhány héttől eltekintve. Mindenesetre a kertet már régen fel lehetett volna ásni lassan, a tavalyi elhalt növény-maradványokat kiszedni, a kutyagumit összeszedni, a télen a szél által odahordott apróbb szemeteket begyűjteni, kidobni. A kinti, vasút melletti kertet is fel lehetett volna már ásni illetve egy kevés fizetségért a szomszéd rotációs kapával felásta volna mert sok az már Apunak is.

Már a korai borsót el lehetett volna ültetni. A paradicsom palántákat a hetekben kellene. Az elmúlt években a kora nyári borsó leszedése mindig Apura maradt, mert Anyu akkor volt épp unokázni Angliában, nem is örült neki és elmondta, ő többet korai borsót nem ültet így.

Mostanában még hideg van, de már sokszor elég langyos ahhoz a levegő, hogy egy vastag pulóver vagy széldzseki elég legyen. Ha esik is az eső, nem kellemetlen, nem zuhog nagyon, még esernyő sem kell, jót tesz a földnek.

A levegő páradús, tele van a tavasz illatával, a föld illatával. Minden él, minden ébredezik. Egyre korábban kel kelni, hogy a napfelkeltét láthassuk. Lassan előjönnek a csigák.

Annyira fáj, hogy Apu nem sétálhat ki a kertbe, nem tehet-vehet benne, nem mehet nyúltrágyáért a szomszédba, palántáért a piacra, nem nevelheti a saját palántáit magról, amiket az előző évi paradicsomokból mentett meg, nem rendezgetheti a birodalmát, nem hozhat be Anyunak virágot, nem mehet el sétálni, nem állhat meg ismerősökkel beszélgetni, nem törölgethetem utána a piszkos kézzel lekapcsolt villanykapcsolót, nem hozhatok neki finomságot, nem szólhatok rá Natikára, hogy ne mérgelődjön Papóra mikor ő csak játszani akar vele. Nem mehetünk vele sétálni a Naplás-tóra, nem szólhat, hogy lassítsunk mert Anyu nem bírja az iramot.

Apu olyan erős és egészséges volt egészen mostanáig, úgy szeretett volna sokáig élni.

Hiába tudjuk 10 és fél hónapja, hogy „gyógyíthatatlan”, hiába vagyunk tudatában, hogy mind a mi időnk, mind az ő ideje velünk ebben az életben, ebben a világon véges: ez az elválást nem könnyíti meg egy kicsit sem. Így is, úgy is nehéz egy szeretett személyt, szülőt, több, házastársat, testvért elveszíteni; ha váratlanul történik az hihetetlen és nehéz, ha hosszabb-rövidebb betegség után, az megint máshogy nehéz.

Súlyos a szívem, mint a vízzel teli esőfelhők és égek a szemeim mert nem jön könnyen a sírás. Nagyon nehéz látni, hogy gyengül a teste. Olyan jó lenne tudni, hogy nem fél és nem fáj neki semmi, hogy nem szenved. Nagyon remélem, hogy így van.