Frida, padlizsán és cezerye - azaz isztambuli (nem teljesen gasztro-) séta 3. rész

Ki az Frida és hogy jön össze a padlizsánnal, mi az a cezerye és mit keresnek mindannyian eme Isztambulról szóló bejegyzésben? A következő sorokban kiderül..

A hétvégén ismét Isztambulban jártam. Mint mindig, most is teljesen feltöltődve és felpörgetve jöttem vissza. A látogatás célja munka, vagyis pontosabban fejtágítás volt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ott tartózkodásomat teljes egészében örömmámorban töltsem. :) A tanfolyam témája ugyan nem volt a legvidámabb, de jó volt ismét kollégákkal találkozni a világ számos különböző pontájól. Most arról tanultunk, hogy mit kell és mit nem szabad tenni a túlélőkkel és családtagjaikkal a professzionális segítség (mentők, pszichológusok stb.) megérkezéséig, ha ne adj' Isten baleset történik egy repülővel. Láttunk meglehetősen élethű videókat is zuhanó repülős filmekből.. nem volt túl kellemes arra gondolni, hogy másnap kora reggel repülhetek haza! Sebaj, ezt is túléltük mind hála Istennek.

Érkezésem estéjén, a bőröndömet várva egy kiállítást reklámozó plakátot pillantottam meg a csomagátvevő szalagok mellet. Mint kiderült, egy kisebb Frida Kahlo kiállítás vendégeskedett éppen a városban. Nosza, gondoltam, ezt mindenképp meg kellene nézni! Ha valaki nem tudná, ki Frida Kahlo és mit csinált, nézze meg a Frida című filmet (Salma Hayekkel a főszerepben), érdemes! Frida egy nagyon erős személyiségű, tragikus életű mexikói szürrealista festőnő volt, a XX. században élt és alkotott. Főleg önarcképei ismertek. Ugyan tele volt olyan eseményekkel az élete, amelyek a legtöbb embert depresszióssá tennék vagy akár meg is ölnék, ő mégis meglehetősen élvezte az életét. Ha jól gondolom, a negatív eseményeket a művészet segítségével dolgozta fel, nem is akárhogy. Egyébként vastag, összenőtt szemöldöke volt és a bajszát sem gyantáztatta, de mégis gyönyörű és nőies volt. Szóval, elhatároztam, hogy meg kellene nézni ezt a kiállítást másnap a tanfolyam után, ha már itt vagyok, és ez a terv sikerült is - erről bővebben kicsit lejjebb.

Miután megkaptam a csomagomat, elvitt egy minibusz a szállodába. A vacsorát illetően az lett volna a tervem, hogy A. keresek gyalog a szálloda közelében egy büfét vagy hasonlót, veszek elvitelre egy kebabot vagy pidét és megeszem a szobában vagy B. villamossal vagy metróval bemegyek Eminönü ill. Sirkeci környékére és ott veszek valamit finomat. Mialatt a minibusz a szállásomat kereste, rá kellet jönnöm, hogy egyik terv sem működőképes. Esett az eső és nem volt nálam sem esernyő, sem dzseki, ráadásul kissé fura környék volt és nem a legalkalmasabb gyalogos késő esti büfő vagy metróállomás keresésre. Nem baj, gondoltam, megvacsorázom a szálloda éttermében, annyira nem lehet vészes az ára! Aztán megérkeztem és ért néhány meglepetés, de ezekből szerencsére a pozitív volt többségben. Először is a szálloda homlokzatán négy színben virított a neonfelirat, a bejárat pedig kissé elrejtve várta a kedves vendégeket egy csomó építőállvány között. A bejáratnál illetve előtt senki, bementem egymagam. A recepción, ami egy kicsike pult volt egy szintén kis lobbi közepén, két barátságos kinézetű török úriembert találtam. Mondtam nekik, hogy XY vagyok és a Z cégtől jöttem, elvileg van foglalásom. Mivel ezt törökül adtam elő, rögtön meg is kérdezték, hogy kérek-e kávét vagy teát és egyben megdicsérték a nyelvtudásom (ami nem annyira jó, de törökök meghökkentésére azért elmegy :) ). Az egyik illető elvette az útlevelem és a kezembe nyomott egy kulcsot, egy másik meg elragadta a csomagom és betessékelt egy liftbe. Én kicsit csodálkoztam, hogy nem kell semmit kitölteni, meg ilyenkor el szokták mondani, hogy hánykor van reggeli stb., de itt nem volt semmi körülményeskedés és flanc - kérdésemre a bőröndöt megragadó fiatalember közölte, hogy majd visszakapom az útlevelem fél óra múlva, majd bekapcsolta a légkondimat 30 fokra és angolosan távozott. Én a légkondit azonnali hatállyal kikapcsoltam, hiszen a brit szigetről jövök, ott nem divat a 30 fok! Főleg nem önszántanból. Első utam az ablakhoz vezetett, szerettem volna látni a tengert, lévén ez egy tengerparti szálloda és még a neve is Panorama Hotel. Tenger helyett láthattam a szomszéd épület falát jó közelről, és a légkondit kültéri egységeit. Utóbbiakból még víz is csöpögött a fejemre, amint kitekintettem némi friss tengeri levegő reményében. Nem baj, gondoltam, úgysem leszek egész nap a szobában! Ezután szétnéztem a szobában, ahol egy franciaágy volt és nem két egyszemélyes - ez is ritkaság, eddig mindig két keskeny ágyat kaptam. A matrac is rendben volt, a párnák is, tiszta is volt. A fürdőszobára sem lehetett panasz a tisztaságot illetően, ellenben ülőkád volt benne zuhanypanellel befalazva. A zuhanypanel elhúzható ajtaján csak lapjával fértem be (jó, nem vagyok vékony, de akkor is), de ami a nagyobb gond volt, hogy igen magasan volt a bejárat, amiatt a be- és főleg kiszálláskor nagy esélye volt az egyensúlyvesztésnek és elcsúszásnak. Ez Angliában már bőven kimerítené az egészségre veszélyes fogalmát és olyan csúfosan bukna el egy health and safety auditon mint én anno egy művészettöri vizsgán. Mindegy, nálam legalább volt melegvíz, a kollégáknál nem volt, mint az utólag kiderült. Mialatt a szobát igyekeztem birtokba venni, egy perc elteltével már kopogtattak is az útlevelemmel. Mivel addigra már rájöttem, hogy semmi információs matéria nincs a szobában, gyorsan megkérdeztem, hogy merre van az étterem és miután felfrissítettem magam, lefelé vettem az irányt. Leültem egy asztalhoz és vártam, hogy hozzák a menüt, ehelyett letettek elém egy kosár friss, ropogós, szépséges török kenyeret és egy tál vegyes salátát. Mialatt azon morfondíroztam, hogy ez vajon az "ingyenes" étvágygerjesztő-e, egy tál lencselevest és elém pakoltak. Ennek a fele se' tréfa, úgy tűnik belecsöppentem valami menürendszerbe! Nem akartam rákérdezni, így elkezdtem kanalazni a levest, amiben nem kellett csalódnom, nagyon finom volt. Még nem végeztem, mikor kaptam egy tányért, rizzsel, némi grillezett paradicsommal, krumplival és köftével (marhafasírt) megpakolva. Ezt a salátával együtt az utolsó morzsáig sikerült eltüntetni és csak annyi volt a mínusz pont, hogy igen csak langyos volt már a főétel. Ekkor már megkérdeztem, hogy ezt most a szobával fizetem-e majd (mármint a cég, nem én) vagy itt és most. A recepcióval egyeztetve azt mondták, itt és most adjak nekik 15 lírát (1800 ft). Ez teljesen baráti ár volt, különösen, hogy mégis csak szálloda étterméről van szó. Desszertként még egy gigantikus almát és mandarint is kaptam, amit felvittem a szobámba, hiszen nem vagyok én feneketlen gyomrú, csak majdnem. Az almának olyan jó illata volt! Már nem is emlékeztem, hogy ilyen finom illata lehet gyümölcsnek, hiába na, itt a briteknél szinte minden utóérlelt import és/vagy üvegházi... A másnapi reggeli is rendben volt teljesen, nem voltak meleg fogások de volt poğaca, simit és börek, igaz, utóbbi kicsit szíjas és rágós. Ha értékelnem kellene a szállodát, négyest kapna egy ötös skálán, de csak a veszélyes fürdőkabin és a korlátozott információáramlás miatt. Ja, wifi és nagy tévé nemzetközi csatornákkal nem volt, de ez engem nem is igazán érdekel. Néztem török tévét pihenésképpen, amiből sokat ugyan nem értettem, de jók voltak a reklámok. Ennyit a szállodáról.

Szóval, akkor Frida, padlizsán és cezerye. Másnap a tanfolyamon összebarátkoztam a szerb kolléganővel aki szintén látni akarta Fridát. Ő turkológia szakon végzett, így sokkal jobban tudott nálam törökül. Ennek köszönhetően viszonylag zökkenőmentesen sikerült megtalálni a Pera Múzeumot Taksimban, a híres régi villamosos Istiklal caddesi közvetlen közelében. Mivel nincs igazán kitáblázva a környék és a térképen sem találtuk, kaptunk kedves és pontos útbaigazítást (kéretlenül is!) a villamoson illetve a környékbeli boltokban. Ezt nagyon szeretem a törökökben, ha látják, hogy segítségre van szükséged, simán megszólítanak idegenként is, hogy elmondjá, mi merre hány méter. A bolt ajtajában álló biztonsági őr, akit megkérdeztük, nem tudta a választ, de bement és három kollégáját is megkérdezte nekünk. Ők sem tudtak ugyan segíteni, de hihetetlen, hogy mégis mennyire kedvesek és segítőkészek. Végül megtaláltuk a múzeumot, ami egy galléria egyébként és négy emeletén három különböző kiállítás volt. Mi zárás előtt háromnegyed órával értünk oda, zárórakor jöttünk ki, de még mentek befelé emberek. A teljes árú jegy 10 líra volt (kb. 1200 ft). Ha már ott voltunk, nem csak Fridát néztük meg, hanem a többi szintet is. Voltak orosz festők művei, isztambuli utca- és életképek, ottomán kerámiák. A cárista Oroszország egyik híres festményét már régi ismerősként köszöntöttem: ez volt ugyanis az illusztráció az általános iskolás énekkönyvemben a Zúg a Volga c. dalhoz, talán hetedik osztályban. Nagyon elégedett voltam a programmal, amit magunknak szerveztük.



A múzeum után vacsora és szuvenír shopping következett. A vacsorát egy Bereket kebab nevű icipici helyen ejtettük meg, én 18 líráért (2200 ft) mert belecsaptam a lecsóba és próbáltam minél több padlizsánt befalni az ott-tartózkodás alatt :). A Bereket kebab egy kis falatozó, csak törököket láttunk benne, gyorsétterem izé, gyorsétkezde jellegű, azaz üvegpult mögül, tálcát a pulton csúsztatva választod ki a szimpatikus étkeket, a végén fizetsz, leülsz és hamm bekapod. Semmi pincér vagy egyéb. Egy a hely az Istiklal caddesiből nyíló egyik pici mellékutcában, vagy, hogy úgy mondjam, sikátorban található. Arrafelé sok hasonló van. A 18 lírás vacsorám egy darab içli köfte (húsgombóc marhából, fenyőmaggal vagy dióval, tésztába burkolva és kisütve), şakşuka (sült padlizsánkockák enyhén lecsós jelleggel), egy valamilyen marhahús kockákkal töltött, sajttal a tetején megsütött padlizsán, rizs piláf, ásványvíz és ayran (sós joghurtital) volt. Sajnos desszert már nem fért volna belém, pedig egy tányérka kabak tatlısı (cukorszirupban főtt sütőtök mogyoróval megszórva) nagyon csábítóan kacsingatott rám a pult mögül. A vacsora után levezetésképp bementünk a Koskába vásárfiát venni az otthonmaradottaknak. A Koska egy édességbolt, árulnak a baklavától kezdve a mindenféle aszalt gyümölcsös cuccokon, cukorkákon és cukros gesztenyéken át a Turkish delightig mindent, ami édes. Bár lekvárt éppen nem láttam, pedig az is édes. Ez egy nívós, régi, patinás üzletlánc. Vettem minden földi jót, közte pisztáciamarcipánt és cezeryét (cukorral sűrűre főzött sárgarépa-édesség, kókuszreszelékbe hempergetve), amire már régóta fájt a fogam. Egyszer, réges régen kaptam ilyet ajándékba egy török barátomtól, de akkor még nem tudtam semmit e témáról és azt hittem, ez a Turkish delight. Aztán majdnem 10 év múlva olvastam Elif blogján a cezerye-ről, ekkor jöttem rá, hogy ez volt az. Még nem szántam rá magam, hogy elkészítsem, de a Koskában vásárolt adag elfogyasztása után mindenképp rászánom magam.



Másnap hajnalban fájó szívvel búcsúztam kedvenc városomtól, de remélhetőleg nemsokára visszatérek látogatóba. Azt hiszem, ez a nyolcadik utam volt (az egy napos, repteret el nem hagyó látogatásokat nem számolom), de egyszerűen nem tudom megunni. Isztambul zajos, forgalmas, a levegő nem túl tiszta és túl sok zöldet nem lát az ember. Ennek ellenére nagyon szeretem, hihetetlen hangulata. Ez egy ezerarcú város, gyönyörű és élettel teli.

Még szeretnék majd írni a piacokról és az utcákon kapható ételekről, de ezt majd legközelebb.